Ugrás a tartalomra

Szakdolgozat: Külföldön élő magyarok nemzettel való azonosulása. Szociális staratégiák.

Budavári Viktória szakdolgozata: Menyire azonosulnak a külföldre települt magyarok a nemzettel?


Elérkezett a szakdolgozatírás időszaka, és a témaválasztást illetően bajban voltam. A választott témaköröm a szociálpszichológia, ezért azon gondolkodtam elsősorban, hogy milyen, a társadalmat érintő jelenségek foglalkoztatnak. Sorra vettem azokat az élethelyzeteket, amik elgondolkodtatnak (az emberek mi alapján választanak ülőhelyet a tömegközlekedési eszközökön, gépjármű vezetési szokások és stílusok, és a külföldön élés lélektana). Végül a külföldön élést választottam, hiszen napjainkban nagyon felkapott téma, amivel a Központi Statisztikai Hivataltól kezdve a szociológián és a szociálpszichológián át a sajtóig mindenki foglalkozik. Olvasni kezdtem a témában, és úgy döntöttem, hogy a nemzettel való azonosulást illetve a szociális stratégiákat járom körbe a Magyarországon élő és a külföldön élő magyarok véleményének segítségével. 

Fontos tehát megismerkedni az alapfogalmakkal, hogy a nemzettel való azonosulás és a szociális stratégiák mélyebb kapcsolata feltárhatóvá és érthetővé váljon. A csoport és a csoport tagjává válás volt a dolgozatom kiindulópontja, aminek úttörői és szakértői Henri Tajfel és John Turner amerikai szociálpszichológusok voltak. Többnyire az ő munkásságuk alapján dolgoztam magam is. A kutatók azt vizsgálták eleinte, hogy milyen tényezők szükségesek ahhoz, hogy az egyén egy csoport tagjának érezze magát. Külső vagy belső hasonlóságok kellenek inkább? Közös érdeklődés? Közös nyelv? Közös szokások? Egyforma öltözködés? Hasonló szabadidős érdeklődés? Egy érdekes kísérletben bizonyították be, hogy a legapróbb csoportosító tényező fennállása kialakítja az egyénekben a csoporthoz tartozás érzését. Ez a kísérlet volt a minimális csoportközi helyzet: 14-16 éves fiúkat pénzfeldobás alapján „X” vagy „W” jelű csoportokba soroltak, nem volt a kialakult csoportoknak meghatározó közös jellemzője, és előtörténete sem. Majd mindegyik fiúnak lehetősége volt minimális jutalmat szétosztani két személy között; például osszanak szét 15 pontot az „X” csoport egyik tagja és a „W” csoport egyik tagja között. A vizsgálat eredményei rámutattak arra, hogy egy ilyen minimális csoportközi helyzetben is kialakul a saját csoporttal szembeni elfogultság; a saját csoporttársaiknak minden esetben több pontot adtak, mint a másik csoporthoz tartozóknak. 

A csoporthoz tartozás jelenségének alapja tehát a kategorizáció, amely során az egyén kategóriákba sorolja önmagát és a környezetét is. A második lépcsőfok az identitás kérdéséhez tartozik: a kategorizáción túl az egyén észleli, hogy egyes emberek hasonlóbbak egymáshoz, vagyis egy kategóriába tartoznak, míg mások különbözőbbek, így ők valószínűleg egy másik csoport tagjai. Ez a megállapítás megalapoz az azonosulás és az összetartozás érzésének. Ez a szociális identitás jelensége, ami valójában az egyén meglévő tudása arról, hogy különböző társas kategóriák tagja, amikhez érzelmeket és értelmet is társít.

Egy személy természetesen több csoport tagja is lehet egyszerre, és mindig szituációfüggő, hogy melyik kategóriatagság aktív az adott pillanatban.  Az is előfordulhat, hogy más kategória tagja szeretne lenni, vagy közömbös a csoporttagságával kapcsolatban, mivel vannak fontosabb csoporttagságok, amelyekkel az egyén erősebben azonosul, ilyen például a nemzet. A nemzet a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint egy történelmileg kialakult tartós közösség, amelyet közös nyelv, terület, gazdasági élet, valamely jellegzetes kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátosság és rendszer, valamilyen államszervezet tart össze. Feltételezem viszont, hogy a nemzettel, mint csoporttal nem mindenki azonosul vagy ért egyet ugyanolyan mértékben. Hiszen az azonosulásnak is több módja ismeretes: a glorifikáció és a kötődés. A glorifikáló egyének inkább istenítik a nemzetet és a nemzet tagjait, és úgy gondolják, hogy saját csoportjuk kiemelkedik a többi közül. A kötődő személy viszont érzelmileg közel áll a nemzetéhez, az identitásának nagy szeletét teszi ki a nemzet. Kutatásom egyik alappillére tehát az a feltételezés volt, hogy nem mindenki azonosul ugyanolyan mértékben és módon a csoportjával, szűkítve ezt természetesen a magyar nemzet tagjaira.

A másik kiindulópontom a szociális stratégiahasználat vizsgálata volt. A szociális stratégiák olyan tudattalanul végbemenő folyamatok, amiket az egyén akkor használ, ha a saját csoportját a külvilág negatívan, vagy legalábbis kétesen, nem pozitívan értékel. Tajfel és Turner elsősorban olyan hátrányos helyzetű csoportokról beszélt, mint az Egyesült Államokban élő feketék, de én levettem erről a fogalomról a „negatívan értékelt” jelzőt, és arra voltam kíváncsi, hogy az egyének használnak – e egyáltalán bármilyen szociális stratégiát a hétköznapokban. Szociális stratégiákat két csoportba lehet sorolni: szociális mobilitás és szociális változás módszere. Aki a szociális mobilitás módszerét alkalmazza, az a saját boldogulását fontosabbnak tartja a csoportja sorsánál, nem foglalkoztatja a nemzetének helyzete, és inkább kilép azokból a csoportokból, amik nem felelnek meg az egyén számára (elhagyja például az országot). Aki viszont a szociális változás stratégiáját használja, mindent megtesz a saját csoport helyzetének javításáért, lojálisabb a csoporthoz, önmagát tipikus tagnak tekinti, aki motiváltabb arra, hogy a csoportját megvédje, hagyományait és értékeit őrizze és átörökítse a következő generációk számára.

A vizsgálatomban 695 személy vett részt, akiknek itt szeretném megköszönni, hogy idejüket áldozták arra, hogy véleményükkel hozzájárultak a szakdolgozatom elkészüléséhez. A résztvevők 56,7%-a (392 fő) él külföldön, 43,3%-a (298 fő) Magyarországon, 

18 és 77 év között minden korosztály képviselteti magát, az átlagéletkor 32,6. Diagramok segítségével ismertetek néhány statisztikai adatot: 

A kutatásban érdekelt, hogy ki milyen okból költözött, vagy költözne külföldre, hiszen ezen motivációk mentén hasonlítottam össze a Magyarországon élő magyarokat a külföldre költözött magyarokkal. Az eredmények hozták az előzetesen sejthetőt: a lehetséges válaszok közül (kalandvágy és tapasztalatszerzés; családi okok, nyelvtanulás; oktatás és sport; anyagi okok, államvezetéssel egyet nem értés; párkapcsolat) az anyagi lehetőségek és az államvezetéssel egyet nem értés emelkedtek ki, a harmadik legtöbbet jelölt ok a nyelvtanulás volt azok között, akik már kint élnek külföldön és azok között is, akik még Magyarországon élnek, de külföldre terveznek költözni. 

Jelmagyarázat:
- Kek=egyaltalan nem jellemzo
- piros = nem jellemzo
- sarga = kevesbe jellemzo
- zold = jellemzo is meg nem is
- lila=inkabb jellemzo
- vilagoskek=jellemzo
- rozsaszin = nagyon jellemzo


Külföldre költözés két legmeggyőzőbb oka (gazdasági okok: 393-ból 197 „nagyon jellemző” válasz, államvezetéssel egyet nem értés: 393-ból 97 „nagyon jellemző” válasz)

Külföldre költözni tervezés négy legfőbb oka (302-ből 62 „nagyon jellemző” válasz, államvezetéssel egyet nem értés 42 „nagyon jellemző” válasz, kalandvágy 39 „nagyon jellemző” válasz, és nyelvtanulás 38 „nagyon jellemző” válasz)

​Eredményeim azt mutatják, hogy van különbség a nemzeti azonosulás mértékében és módjában a külföldön élő és a Magyarországon élő magyarságot összehasonlítva. Viszont fontos figyelembe venni, ami a dolgozatom szempontjából is lényeges szemponttá vált, hogy ezt a két kategóriát nem szabad homogén csoportként kezelni. Ugyanis a külföldön élő magyarok között vannak olyan kitöltők, akik idővel vissza fognak térni Magyarországra, és olyanok is, akik már külföldön rendezkedtek be, és nem szerepel terveik között a visszaköltözés. Illetve a Magyarországon élő minta is megoszlik külföldre tervezők és Magyarországon maradók között. Ez az árnyalt csoportosítás lehetővé tette a jelentősen érzékenyebb és szintén árnyaltabb eredmények publikálását. Jelentős különbségek azok között vannak, akik most külföldön élnek, de vissza szeretnének költözni Magyarországra (ők erősen azonosulnak a nemzetükkel, és identitásuk jelentős részét teszi ki a magyarság), és akik jelenleg Magyarországon vannak, de külföldre terveznek költözni (ők jelenleg kevésbé azonosulnak a nemzetükkel). Megvizsgálva azokat, akik külföldön élnek és nem terveznek Magyarországra költözni, illetve azokat, akik Magyarországon élnek, de el szeretnének költözni az országból, jelentős hasonlóságok fedezhetőek fel a két csoport között szociális stratégiák és nemzeti azonosulás tekintetében.

E két csoport inkább választja a szociális mobilitás stratégiáját, vagyis őket inkább a saját egyéni boldogulásuk vezérel, nem törődnek az eredeti csoport hagyományaival, értékeivel és helyzetével, vagy annak megváltoztatásával, szerintük a csoporttagságok átjárhatóak. Ezért is hagyták, vagy tervezik elhagyni Magyarországot és keresnek egy olyan csoportot, amelyikben egyéni előrehaladásukat sikeresebbnek ítélik ezek az egyének. A szociális mobilitás stratégia mellé gyakran párosul egy nemzettel kevésbé azonosuló attitűd a külföldön végleg berendezkedett és Magyarországról külföldre távozó csoporttagok esetében, ami azt jelenti, hogy valószínűbben hagyják el az egyének a saját csoportot (Magyarországot), és választanak maguknak egy másik csoportot (amennyiben ez lehetséges), ahol megpróbálhatnak integrálódni.

Henri Tajfel és John Turner pszichológusok a szociális stratégiahasználat fogalmát elsősorban azzal összefüggésben használták, hogy mi történik akkor az egyénnel, ha negatívan ítélt vagy stigmatizált csoport tagja. Úgy vélték, az egyének elkezdenek stratégiákat alkalmazni – aktív, véleményalakító változtatásokat eszközölnek ki, vagy kilépnek a csoportból -, amikkel megvédhetik csoportjukat, csoporttagságukat és ezzel identitásuk egy részét. Fontos megjegyezni, hogy kutatásomban kiterjesztettem ezt a fogalmat arra, hogy fennáll – e ez a stratégiahasználat akkor is, ha a csoporttagság nem feltétlenül hordoz negatív felhangot, illetve van – e különbség azok között, akik elhagyták az országot (azaz feltételezhetően a szociális mobilitás stratégiáját használják) és akik nem (azaz „helyben”, Magyarországon szeretnének változtatni inkább a nemzetük helyzetén). A felvetésem ebben az esetben is alátámasztást nyert, ugyanis aki külföldön él, vagy tervez külföldre költözni, szociális mobilitással, azaz a csoportból való kilépéssel reagál adott élethelyzetekre, szemben azokkal, akik nem terveznek elköltözni, ők a változás mellett állnak, akik szívesen tesznek és / vagy tennének a nemzet megítélésének javításáért.

Ismereteim szerint nem született Tajfel és Turner szerzőpáros 1979-ben íródott értekezése óta olyan vizsgálat, ami a szociális stratégiákat és a stratégiaválasztást vizsgálta volna. Jelen kutatás nemzeti azonosulás és a lakhely szempontjából veszi górcső alá a szociális stratégiákat, ezért úgy gondolom a dolgozatom ilyen szempontból „úttörő”, így további vizsgálatok és feltevések alapjául szolgálhat a hazai szociálpszichológiában.

Ismét szeretnék köszönetet nyilvánítani mindazoknak, akik véleményükkel hozzájárultak a dolgozatom elkészüléséhez: a rokonaimnak, a barátaimnak, a külföldön élő ismerősöknek, a közösségi oldalak segítségével megtalált segítőkész és támogató csoporttagoknak és a csoportok adminisztrátorainak, akik lehetővé tették számomra a kérdőívem terjesztését!

Budavári Viktória